~Boldog szülinapot~

Április 2. Kedd

Reggel ahogy felkeltem anyát nem találtam otthon. Furcsálltam, mert nem szólt, hogy elmegy, pedig mindig felkelt, ha dolga van.

Felöltöztem és kimentem az erkélyre.

Láttam, hogy anya az út mellet a zebra előtt áll, és várta, hogy egy autó átengedje.

Fordulni akartam, hogy be megyek amikor fék csikorgásra figyeltem fel.

A sofőr az  autó felet elvesztette az irányítást, neki ment anyának, akinek nem volt ideje elugrani vagy legalább megmozdulni. Semmi, csak állt.

Mindenki oda futott, én meg csak kapaszkodtam a korlátba, hogy megtartsam az egyensúlyom.

Nem kellett sok és mindenhol mentők meg rendőrök hemzsegtek.

Erőt vettem magamon és lesétáltam. Még nem dolgoztam fel, amit láttam. Nem hittem a szememnek. Bíztam benne, hogy valami rossz vicc. Ennyire szerencsétlen még én sem lehetek. Most haltak, meg a nagyszüleim, erre anyát is elütik. Még viccnek is rossz. Nagyon bízok benne, hogy csak a szemem káprázott, vagy valakivel összekeverem. Kérlek, legyen így.

Ahogy lementem szembesültem a szörnyű igazsággal.

Anya ott feküdt élettelenül a hord ágyon.

- Jó napot maga a rokona? - kérdezte egy mentős.

- Igen a lánya vagyok. - küszködtem a könnyeimmel.

- Részvétem. - mondta majd elment.

Nekem csak folytak a könnyeim. Mint egy élettelen baba ,ami párát kapott és lecsapódott. Így is éreztem magam. Egy test mely jár-kell. Pontosan így érezhetett anya, amikor megtudta, hogy az apja és az anya meghalt. Átérzem a fájdalmát.

Április 3. Szerda.

Nem mentem iskolába temetés szerveztem anya egyetlen barátnőjével. Erősködött, hogy majd ő megcsinálja, de nem hagytam neki. Semmi kedvem az iskolába bemenni és nem csinálni semmit. Itt legalább hasznos vagyok.

Április 4. Csütörtök

Temetésen nem voltak sokan. Mivel a rokonijaink nincsenek vagy nagyon messze élnek azért csak anya barátai jöttek el. Húsz fő ha volt, pappal együtt.

Temetés után haza mentem. Még nem szoktam meg, hogy egyedül vagyok itthon. Furcsa, hogy nem hallom anya hangját. Vagy az idegesítő sorozatai nem szólnak a Tv-ből. Nem üdvözöl egy nagy öleléssel.

Az ábrándozásomból a csengő szakított ki. Könnyes szemmel nyitottam ajtót.

- Jó napot. - köszöntem egy öltönyös pasinak.

- Jó napot, ön Zoe? - kérdezte.

- Igen miben segíthetek? - invitáltam be a házba.

- Az elhelyezéséről lenne szó.

- Árvaházba nem megyek, inkább maradok itt. - jelentettem ki.

- Nem, hanem megkeressük az apját. - mondta mire kikerekedtek a szemim.

- Van egy nyom, amin elindulhatunk, amint lesz valami értesítjük. - zárta le a témát, majd kisétált.

Soha nem gondoltam, hogy valaha találkozom apámmal. Anya mindig ezt mondta, hogy egy nyári szerelem volt ,ami a munkájuk miatt nem teljesülhetett be. Nem tudom elképzelni, hogy ne legyen olyan erős az érzés egymás iránt, hogy ilyen könnyen feladják. Én biztos harcoltam volna érte.

Április 12.

A nyomozás meghozta az eredményét. Megtudtam ki az apám, hol lakik. Egy hétbe telt, hogy kiderítsék, de nem adták fel. Közben én, mint egy test jártam az iskolába, ahol csak olyanokat vágtak a fejemhez, hogy „legalább megszabadulok tőle, hogy ha diliházba csukják” „azt csodálom, hogy még nem lett öngyilkos”

Ahogy az utolsó mondatott meghallottam azonnal átfutott a fejembe a gondolat, hogy vajon jobb lenne itt kiszállni. De nem, nem kapják meg azt az örömöt. Meg mit érek el azzal, hogy saját kezűleg végzek magammal, semmit.

Még nem történt velem semmi, előttem az élet. Nem fogom azért feladni, mert a padlón vagyok. Nem, kitartok és megmutatom az embereknek, hogy a legsötétebb korszakból is fel lehet állni. Fel kell állni. Nem dobom el az életem, mert most nem megy miden jól. Nem mutatom magam gyengének, aki azt a megoldást találja, hogy eldobjon mindent, amiért idáig harcol.

Ez nem én vagyok. Én megmutatom, hogy a gödörből is fel lehet állni. Anyának sem akarok csalódást okozni azzal, hogy eldobok mindent, amit ő csinált, azért, hogy nekem legyen jobb. 

Két nap múlva indul a gépem Londonba, most csak ezzel foglalkozok, hogy megismerjem az apámat.